Szinte naponta hallunk különféle veszteségekről és traumákról. Mindkettőre gyakran szerepel példa a hírekben, és van egy konkrét elképezésünk arról hogy mi számít traumának, abúzusnak vagy komoly veszteségnek. De mi van akkor, ha a trauma és az érzelmi sérülések nem mindig olyan nyilvánvalóak, még azok számára sem, akik szenvednek ezektől? Nem szokatlan egy első terápiás ülésen azt hallani valakitől, hogy a gyerekkora eseménytelenül telt, nem érték traumák, jó családban nőtt fel, mégis rosszul érzi magát: élete és kapcsolatai sikertelennek tűnnek, szorongás és stressz tölti ki a napjaikat és rettegnek attól, hogy mit hoz a jövő. De vajon kik ők, a láthatatlan sebek szenvedői? Talán te is közéjük tartozol?
Ma már nem újdonság azt mondani, hogy a szüleinkkel való kapcsolatunk befolyásolja felnőtt kori viselkedésünket és kötődéseinket. A szoros kötelék a gondozó szülő/ szülők és a gyermek között létszükséglet, hiszen ez biztosítja a védelemt a gyermek számára. Az újszülőtt sebezhető és teljes mértékben rá van utalva a gondozójára – még a mai modern világban sem élhetjük túl korai éveinket egyedül. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy ezeknek az első, rendkívül fontos kapcsolatoknak ekkora jelentősége van. A szüleinktől való függésünk nem merül ki fizikai szükségleteinkben, hanem érzelmi szükségleteink kielégítése is rajtuk áll. A gyermek a godozójától várja, hogy segítsen neki válasz találni ezekre a nagy , elsöprő érzésekre: éhes vagyok-adj ennem, fázom-melegítse fel, szomorú vagyok-vígasztalj meg. Ugyanakkor azt is a gondozójától tanulja, hogy hogyan kezelje ezeket az érzéseket. Itt szeternék áttérni fő témánkra, azokra a láthatatlan sebekre: az érzelmi elhanyagolásból fakadó traumára.
A szülők/gondozók főszerepet játszanak abban, hogy segítsenek a gyermek érzelmeinek szabályozásában: tőlük tanuljuk meg nevén nevezni az érézeinket és segítenek feldolgozni őket, gyakran csak azzal, hogy ott vannak és megértést mutatnak (például: Látom, hogy nagyon szomrú vagy”). De mi történik akkor, ha a szülők nincsenek ott, vagy ellentétes reakciót mutatnak: ahelyett, hogy megértenék, dühösek lesznek („Hagyd abba a felhajtást, ez semmi se!”), vagy túlterheltek és nincs idejük, türelmük rá („Hagyjál békén, menj a szobádba és nyugodj le.”) Amikor egy gyermek rendszeresen egyedül van hagyva ezekkel a nagy, heves érzésekkel, megtanul alkalmazkodni a szülőkhöz azáltal, hogy „megkíméli őket” minden olyan negatív érzéstől, amely felzaklathatja a gondozót. Emlékezzünk vissza : a gyermek mindenek fölötti érdeke az, hogy a kötődést fenntartsa, a gondozójához közel maradhasson bármi áron, hiszen az élete függ a szülőtől...
Gyakran felvetődik, amikor a múltról, a gyermekkori történésekről van szó hogy vajon az-e a cél hogy megtaláljuk, ki a fő bűnös és ezáltal legyen valaki akit hibáztathatunk jelenlegi próblémáinkért. Véleményem szerint múltunk megismerésének és megértésének ez nem a célja és nem is az eredménye. Szüleink valószínüleg nem csak úgy elhatározták, hogy elérhetetlennek lesznek, nekik is meg voltak a maguk múltbéli terhei, a maguk tanult módszerei és a saját életük kihívásai. Bármi is volt a helyzet, nem az a cél, hogy kiderítsük, ki a hibás, hanem az, hogy saját veszteségünket felismerjük és meggyászoljuk, miközben kitaláljuk hogy mi magunk mit tudunk változtatni ahhoz,hogy az életünk teljesebb, boldogabb legyen.
Ha a szülők érzelmileg rendszeresen elérhetetlenek a gyermek számára, az hosszú távú hatással lehet a kötődési stílusra. Az egyik lehetséges eredmény az elutasító-elkerülő kötődés: megtartjuk magunknak az érzéseinket és elkerüljük érzelmeinkkel a másikat. Honnan ismerhetjük fel önmagunkban ezt a kötődési stílust? Nézd át a következő kérdéseket és fontold meg te hogyan szoktál reagálni:
Mikét cselekszel ha erős intenzitású negatív érzéseid vannak mint például düh, szomorúság, megbántottság, bűntudat, szégyen:
-Inkább megszakítod a kapcsolatot a másik emberrel és elmenekülsz, minthogy elmondd a másiknak, mit érzel?
-Megosztod a bánatodat másokkal, vagy megtartod magadnak? Olyan vagy, aki némán sír a sötétben, hogy senki ne vegye észre a könnyeit?
-Amikor stressz ér vagy frusztrált vagy, az az első dolgod, hogy elzárkózz?
Milyen godolatok járnak a fejedben a fenti helyzetekben: úgy gondolod, hogy érzéseid csak másokat terhelnének? Hogy mások érzelmi gondjai valamilyen módon a te hibád, a te hiányosságod? Azt mondod magadnak, hogy az emberek csak boldognak és elégedettnek akarnak látni? Gyengeségnek tartod, ha nem tudod kordában tartani az érzéseidet?
Ha mindez túlságosan is ismerősnek tűnik számodra, akkor lehet, hogy neked is sok láthatalan sebed van.
Miért fontos az ilyen sebeken dolgozni: mert az érzések nem múlnak el csak azért, mert azt kívánod, hogy ne legyenek ott. Érzéseink elfojtása idővel csak növeli azok intenzitását, és hajlamosak akkor felbukkanni vagy kitörni, amikor a legkevésbé vagyunk felkészülve arra, hogy foglalkozzunk velük. Ugyanakkor a fentebb leírt viselkedésminták csökkentik az esélyeinket jól működő kapcsolatokra, mivel mások szemében hidegnek és elérhetetlennek tűnhetünk, vagy éppen szuperképességekkel rendelkező emberfelettieknek, akiknek soha nincs szükségük mások gondoskodására vagy támogatására. Az eredmény az egyensúly hiánya: egyik fél sem érzi úgy, hogy az igényeit kielégítették.
Saját érzéseink figyelmen kívül hagyásának vagy alulértékelésének is ára van – okkal vannak ugyanis érzéseink. Érzelmeink, érzéseink figyelmeztető jelek: arra ösztönöznek bennünket, hogy figyeljünk szükségleteinkre. Feszültnek érzed magad – szükséged lehet mások vigasztalására, terheid megosztására. Dühösnek érzed magad- lehet, hogy bizonyos szükségleteid blokkolva vannak, és változtatnod kell egy-két dolgon. Fáradtnak érzed magad: szükséged lehet egy kis szünetre és egy esélyre a pihenésre. Ha úgy döntesz, hogy figyelmen kívül hagyod ezeket a figyelmeztető jeleket, akkor a gyertyát mindkét végén égeted, és ennek az árat neked kell megfizetni.
Utoljára, de nem utolsó sorban, egy további következmény az, hogy amikor elfojtjuk érzéseinket, nagyon nehezen tudjuk elismerni mások érzéseit. A másoktól érkező heves érzelmek veszélyeztethetik a törékeny egyensúlyt, amivel kordában tartjuk a mieinket, így gyakran elmenekülünk minden olyan helyzet elől, ahol érzésekkel kell megküzdenünk. Akaratlanul is ugyanolyan helyzetbe hozzuk magunkat, mint ahogyan szüleink tették velünk, és érzelmileg elérhetetlenné válunk szeretteink számára.
Mit tehetsz, hogy kilépj ezekből az ördögi körökből, és mennyire lehetséges a változás? A válasz az, hogy igen, lehetséges változtatni és átírni ezeket a mintákat. Először is próbáld meg a saját érzéseitdet tudatosítani. Kérdezd meg magadtól, hogy valójában mit érzel egy helyzettel vagy személlyel kapcsolatban. Figyeld meg, milyen gondolatok kavarognak a fejedben, és hogyan érzed magad a testedben. Próbáld megnevezni az érzést – a név olyan, mint egy fogantyú; fogást találsz rajta, ha tudod, mit érzel. Megosztható ez az érzés? Van valaki, aki mellett biztonságban érzed magad annyira, hogy elmond mit érzel? Mindig az első lépések a legnehezebbek, de idővel és erőfeszítéssel ezek a lépések új szokássá válhatnak.
Bár ez a folyamat nagyon egyszerűnek hangzik, a valóságban a változáshoz vezető út nehéz és kanyargós. Gyakran fájdalmas beismerni, amit érzünk – elvégre megvan az oka annak, hogy ilyen sokáig elnyomtuk őket. A terápia segíthet abban, hogy elindulj ezen az úton, a terapeuta segíthet észrevenni, amit érzel, és biztonságos helyet biztosít ahhoz, hogy megéld az érzéseidet. A terápia segít felgöngyölni miért is viselkedünk egy bizonyos módon, honnan és miért tanultuk ezt, milyen belső feltételezéseken alapulnak, miket is gondolunk magunkról és másokról. Mindezek hozzájárulnak a továbblépéshez, és segítenek újra tanulni, hogy éljük meg, kezeljük és osszuk meg érzéseinket. Ennek a munkának a gyümölcsei felbecsülhetetlenek, megtalálhatod az igazi önmagad ahelyett, hogy mások kedvéért tetteted magad. Megtanulhatod, hogyan fejezd ki szükségleteidet, és hogyan teremts teret ezeknek a kapcsolatodon belül anélkül, hogy ez túl sok vagy éppen túl kevés lenne a másik számára. Megismerheted önmagadat, és megbékélhetsz azzal, aki valójában vagy.
Ez a cikkem eredetileg angolul jelent meg, az eredeti angol változatot itt olvashatjátok: Emotional neglect: Invisible scars - Counselling Directory (counselling-directory.org.uk)
Comentarios